Merengés

Tegnap reggel Nándorral a hátamon zötykölődtem a villamoson. A jármű tele volt, ki-ki igyekezett a dolgára - munkába, iskolába, piacra. Előttem egy csinos, fiatal leányzó ült, talán egyetemista. Ő bámult kifelé az ablakon, én meg lopva le-lenéztem rá időnként.
És eszembe jutott, hogy nem olyan régen még én is az iskolába tartottam reggelente. És nekem is volt időm rá, hogy csinos megjelenést varázsoljak magamnak. Meg energiám és néha pénzem, hogy igényes ruhákat vásároljak az üzletekben. Barátnőimmel időnként eltöltöttünk egy-egy estét kedvenc teázónkban, ahol a földön csücsülve váltottuk meg a világot. :) És vizsgaidőszakban éjjel-nappal a füzetek, könyvek fölött görnyedeztem, mert nagyon fontosnak éreztem, hogy a jegyeim is azt tükrözzék, hogy van értelme ennek a pár évnek, amivel meghosszabbítom a gondtalan ifjúkort. Élményekkel teli, szép évek voltak, nem adnám őket semmiért. De nem sajnálom, hogy véget értek.
Mindig sejtettem, hogy imádni fogom a babázást, azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű meghozni az áldozatokat, amelyeket az új életem követel. Mert bármennyire is vagyok fáradt, ha sír, Nándort nem lehet letenni éjjel, mint a könyveket. És barátnőkkel is csak ritkán sikerül beszélni, teázót pedig nem is emlékszem, mikor láttam utoljára belülről. És persze sorolhatnám, hogy még mire nincs időm, módom, de minek? Mikor itt van ez a Kis Élet, aki olyan tiszta, őszinte szerelemmel tekint rám, hogy beleborzongok. Aki ha vidám, egyszerűen csak kacag; harsányan, csillogó szemekkel, tágra nyitott szájjal. Aki ha közelségre vágyik, hozzám bújik jó erősen, és bár nem tud még beszélni, ez többet mond a szavaknál.
Igen, tudom, patetikus vagyok. De egy első babás anyukának ez azt hiszem, hogy megbocsájtható. :)