Lassan vége felé járt már a nyár, így igyekeztük kihasználni az utolsó napokat-heteket. Este felé, mikorra már a forróság is csökkent valamelyest, ki mertem mozdulni Nándorral. Kendőbe kötöttem, és elvillamosoztunk a Városligetbe, ahol heti egyszer-kétszer randevúztunk Apával. Kerestünk magunknak egy-egy nyugodt környéket, plédre huppantunk, és beszélgettünk, eszegettünk, nézelődtünk. Egy alkalommal, mikor párom kezébe vette a fiunkat, Nándor tágra nyitott, csodálkozó szemekkel kezdte el lesni az eget. Amúgy mindenre kíváncsi volt, megnézte magának az embereket, kutyákat, fákat, füvet... de az ég, a felhők mindennél bámulatosabbnak hatottak.
Mit láthatott, amit mi nem? És mi miért nem szánunk rá gyakrabban némi időt, hogy felnézzünk a nagy kékségbe?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése