2009. szeptember 11., péntek

Igény szerinti szoptatás


Mit is takar valójában ez a meghatározás? Szerintem ez nem egy egyszerű kérdés, 10 anyából 10 mást válaszolna, ha megkérdeznék. E cikkben olvasható, mit gondol a La Leche Liga a dologról, én elég mérvadónak tartom ezt a vélekedést.
Most viszont a saját tapasztalataimat szeretném leírni, hogy nyoma legyen a fejemben kavargó gondolatoknak, hogy összegezzem őket kicsit.
Nándit majd' 15 hónapja szoptatom igény szerint, jelenleg is igen fontos része a táplálkozásának az anyatej.
Nézzük csak az elejéről!
Abban már várandósan is egészen biztos voltam, hogy szoptatni akarok, ameddig csak tudok, de sajnos az igény szerinti szoptatásról nem sikerült eleget olvasnom. Bizonyára nem megfelelő könyvek, újságok, cikkek kerültek a kezembe, és részben ezek hatására Nándor életének első 1-2 hetében sajnos gyakran figyelgettem az órát, hogy mikor evett utoljára, és "jajjj, várjuk ki a 2 órát, mert különben biztos megfájdul a hasa" , stb. ... szegénykém szeretett volna sokkal többször cicin lenni, de nekem kellett némi idő, hogy az "okos tanácsok" helyett végre az ösztöneimre, a szívemre merjek hallgatni. Hála az égnek, csak két hét volt, utána észre tértem, és onnantól fogva -ahogy mondani szokás- minden nyikkre mellre tettem Nándit, bármilyen környezetben. A kétkedő hangokat igyekeztem kiiktatni, szerencsére a férjem mellettem állt ebben, sőt, időnként ő szólt, hogy biztos cicit akar már a ded. :) Nándi tényleg nagyon sokszor kívánta a szopit, és én egyre kevésbé figyeltem az órát, hisz a gyermekem jelzése fontosabb volt az eltelt időnél. És az egész annyira természetesen, harmonikusan működött! Sokkal kevesebbet sírt a drága, nem lett hasfájósabb attól, hogy "össze-vissza" szopizott, semmi egyéb káros mellékhatást nem észleltünk. Szépen gyarapodott, egészséges volt! És tényleg nem csak a nutritív része volt lényeges a dolognak, sokszor meg tudtam nyugtatni egy-egy rövid szopival. (Persze azért olyan is volt, hogy visszautasította!)
Mondjuk könnyítette a dolgomat az igény szerinti szopi terén az együtt alvás is, hisz így éjjelente egy moccanás, nyikkanás után magam mellé húztam a fiam, és így hamarosan ismét mindketten álomba tudtunk merülni. Sokkal-sokkal nehezebb lett volna másik szobába átjárni szoptatni, de még ágyból kikelni, és kiságyhoz botorkálni is. És még valami: így Nándinak még sírnia sem kellett, mikor megébredt!
Nap közben is flottul ment minden - nem kellett valamiféle komoly napirendhez igazodni, 3 óránkénti evésre hazaérni, vagy ilyesmi, mert bárhol válaszolni tudtam Nándi igényeire. (Ebben a hordozás is sokat segített! Pl. a kendő a diszkrét szoptatásban.)
Aztán ahogy Nándor cseperedett, szépen lassan eljött az az idő, hogy minden sírásra nem kért már cicit, elég lett egy-egy ölelés, simogatás is, hogy megnyugodjon. Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább önkiszolgáló lett; ha szopizni akart, jött, és elkezdte rángatni a pólómat, melltartómat. Bizony, így már nehéz lett volna félreérteni az igényét! :D
A hozzátáplálás nem változtatott sokat a dolgokon, attól, hogy elkezdett ezt-azt eszegetni, ugyanolyan gyakran kért tejcit is. Máig nem viszi túlzásba a szilárd étellel való táplálkozást, de ez nem aggaszt, nyilván többet enne, ha arra lenne szüksége.
Persze időről időre megkaptam/megkapom, hogy "ekkora gyerek már 3-4 óránként kéne egyen (sic!)" , stb. Milyen jogon várhatnám el a gyerekemtől, hogy órára pontosan éhezzen meg, vágyjon közelségre, összebújásra?? Nem is értem... (arról nem beszélve, hogy a ritka szoptatás nem éppen kedvez a tejtermelésnek sem...)
Nem sokat foglalkoztam soha ezekkel a hangokkal, sokkal inkább törődtem a mi harmóniánkkal. Aki átélt már hasonlót, tudja milyen, mikor a szopizó baba szorosan, bizalommal telve bújik hozzá. Elmondhatatlan, leírhatatlan.
Vagy amikor cicivel a szájában vigyorog, vagy éppen kacarászik... vagy dolgát végezve elhajol, és elégedetten gurgulázik... ezek a pillanatok felejthetetlenek!!
És bár tény, hogy igény szerinti szoptatás mellett nem lehetek fél napokat távol a babámtól (nem mintha bármikor vágytam volna erre), de hiszem, hogy ez az 1-2-3 évnyi intenzív kötődés, amit -remélhetőleg- nyújtani tudok neki, meghatározó egész életére nézve.

5 megjegyzés:

Kisvic írta...

Szívemből szóltál!!!!!!! Kiteszem a linket a blogomra, ha nem bánod!

Nóri írta...

Persze, hogy nem. :)

Erika írta...

Ez tényleg olyan jó... én is élveztem az igény szerinti szopit, sokkal kiegyensúlyozottabb lett Samu! Kár, hogy nincs akkora propagandája, nem népszerűsítik mindenfelé, és hogy a védőnők egy része még mindig nem tudja, mi ez...:((

hordosv írta...

Hú, épp a napokban nyugtatgattam ez ügyben egy játszótéri anyukát, akinek az orvosok(!) kezdték bemagyarázni, hogy a nem egészen másfél(!) éves gyerkének már árt(!) a szopi és azonnal szoktassa le.

Nevetséges ami e téren az egészségügyben, sokszor gyeekorvosnál megy.

Fejlődéspedagógus közli az anyával, hogy biztosan ezért nem beszél még a 16 hónapos fiú gyerek.

Csak nevetni lehetett rajta, de az anyuka eléggé kiborult, és tökre értrem miért.

Nóri írta...

Igen, tényleg szomorú, mennyire félretájékoztatják az embert pont azok, akinknek a hiteles információkat kéne nyújtani. :(
Hogy a szopi miatt ne beszélne a 16 hós?? :DDD Hahhahhh, Nándor szopibajnok, és ehhez képest jópár hónapja folyamatosan karattyol. :)