A város, ahol élünk

Ma a Múzeum körúton sétáltunk Nándorral. Azaz pontosítok; a körúton haladtunk sétálva célunk felé. Amúgy, csak a séta kedvéért biztos, hogy nem vettem volna arra felé az irányt, mert a híres-neves körúton semmi olyasféle élményben nem volt részünk, ami egy nyugis, délelőtti kiruccanásnak részét képzi. Mivel is találkoztunk? Nézzük csak...
Először is zajjal. Aztán szmoggal. Meg nemtörődöm rohanással. És még sorolhatnám... az utat bizony ellepték az autók, melyeknek köszönhetően mást sem lehetett hallani, csak a forgalom dübörgését, robbanómotor hangját, dudálást. És iszonyatos büdös is volt; ilyen füstben rossz érzés töltött el szinte minden egyes levegővételkor. (És ezt szívja a fiam is...összeszorul a szívem a gondolattól, na.)
Azt persze leírnom is fölösleges, hogy a zebrán átkelve hány szempár által küldött siettető tekintet össztüzében kellett átkelnünk, volt, aki hangot is adott türelmetlenségének.
Ez lenne a város, ahol élünk? Egy gigantikus játszótér autósoknak??? Ahol ha 4-nél kevesebb kereked van, már nincs is helyed a közlekedésben? Talán bennem van a hiba, de én másképp képzelem a dolgot.
Él a fejemben egy utópia országunk fővárosáról. Megpróbálom felvázolni.
Ez a másik Budapest egy lassabb, békésebb, barátságosabb, sokkal zöldebb, élhető és élettel telített város. Melynek szívében a tömegközlekedés járművein kívül nincs helye motoros közlekedésnek. Helyette végre birtokba vehetik az utakat a bringások, rollerosok, görkorisok, és persze a gyalogosok. És mivel nekik nincs szükségük hat sávra, a szabadon maradt területet át lehet alakítani, például parkosíthatnák őket, vagy kis tereket lehetne képezni belőlük. Olyan tereket, melyeken az emberek megpihenhetnek, találkozhatnak, teázhatnak, társaloghatnak. A zaj sokkal kevésbé zavaró ebben a városban. Zsibongásnak nevezném inkább, aminek összetevői az emberek beszélgetése, gyerekek kiáltozása, utcazenészek dala, és még némi madárcsicsergés talán.
Szmog nincs, mert amitől lehetne, az kint maradt a város határában. A városban élők és dolgozók ugyanis belátták, hogy egy házakkal körbeépített autópálya nem valami praktikus dolog. És miért is kéne autóba ülniük, ha egyszer gyorsan, hatásosan el lehet jutni mindenhová tömegközlekedéssel, biciklivel?
Apropó, ebben a városban nem számítunk felelőtlen szülőknek azért, mert hátunkon a gyermekünkkel bringázunk. Itt sokkal inkább számít az felelőtlennek, aki tudatában van a környezetszennyezés hatásainak, és ennek ellenére ragaszkodik a tonnás fém kaszni által nyújtott kényelem illúziójához.
E városban sok-sok zöld terület van. Parkok, játszóterek, melyeken az emberek szívesen töltik a szabadidejüket. Olyan szívesen, hogy a bevásárlóközpontokba tényleg csak vásárolni járnak.
És ha épp rossz az idő, akkor koncertekre, moziba, színházba járnak, mert ezekből is nagyon sok van álmaim Budapestjén.
És az emberek sokkal felszabadultabbak, vidámabbak, optimistábbak. Figyelnek egymásra. Mindennapjaikra nem a létért, a megélhetésért való küzdelem nyomja rá a bélyegét, hanem az élet szépségei fölött érzett öröm. Észreveszik a kötülöttük lévő tömérdek jót, és mernek boldogok lenni. Persze szomorúak is néha, meg fáradtak, de nem megfáradtak.
Ilyen képek villannak fel bennem, ha arra gondolok, milyen helyen szeretném, hogy felnőjenek a gyermekeim.