Miért itthon?

Régóta érik már bennem a gondolat, hogy írni kéne arról, miért is szeretnék ez alkalommal intézményen kívül szülni. Mert igen, erre készülünk lánykánk pocakbéli életének első napjától (és nem tudom elég jól kifejezni, mennyire bánt, hogy e lehetőségtől talán elestünk!).
Nem szerettem volna, ha olyan apropó miatt írom meg végül ezt a posztot, amilyen miatt most szükségesnek érzem, de ez van.
Szóval miért itthon? Mert különc, alteros népség vagyunk? Mert gyertyafényre és halk zenére vágyunk?
Nem, nem ilyesmiről van szó... de kezdjük az elejétől.
Nándor kórházban született: híres, divatos, bababarát kórházban, drága és sokak által dicsért magánorvos segítségével. Igaz, már akkoriban is gondolkodtunk az otthon szülés lehetőségén, de végül, sok-sok rágódás után másképp döntöttünk. (Azaz tulajdonképp döntöttem, mert a párom rám bízta, támogatott volna ebben is, abban is.)
Szóval jó alaposan utánajártunk az egész szülés-kérdésnek, orvost kerestünk, és találtunk is olyat, aki -úgy tűnt- minden bogarunkat elfogadja. Aki természetesség és háborítatlanság-párti, akinek a szülés nem rutin, hanem csoda, aki maga is anya, és átérzi a helyzetet. Jó volt hozzá járni terhesgondozásra, korrekt volt, minden kérdésre türelmesen válaszolt, és mondhatni, eloszlatta a kórháztól való félelmeimet. Azt mondta, nem avatkozik be, csak ha nagyon muszáj, hogy 2 hétig nem indítja meg a gyerkőt, ha túlhordom, de egészséges. Hittünk neki.
Aztán eljött a kiírás napja, majd el is múlt szép csendben. Nándor jól érezte magát a pocakban, nem sietett kifelé. Szülésznőnk -aki együtt dolgozik a doktornővel- a terminustúllépés 5. napján már gyakorlatilag fenyegetőzött, hogy meg kéne indítani a szülést, mert nem jó már idebent ennek a babának, "bármi" történhet vele. Mondta mindezt tökéletes CTG-vel és áramlási vizsgálattal a kezében... rákérdeztem a doktornőnél, hogy akkor hogy is van a 2 hét, amit ígért. Jaaaa, hogy azt elfelejtette mondani, hogy 3 centire nyitott méhszájjal már nem ilyen engedékenyek???! Köszönjük. Azért szurkoltam, hogy hagyják magától elindulni ráérős fiunkat. Aki végül is még aznap elindult egyébként...
Szép vajúdás volt, Tiborral kettesben foglaltuk el az alternatív szobát a kórházban. Szülésznő néha bejött, megvizsgált (jajjj, mintha megerőszakolt volna, mindig fájás közben, rossz volt nagyon), és elviharzott. Én meg vagy 4 órán át a kádban vajúdtam, éltem át a folyamatot kontrakcióról-kontrakcióra. Párom segített, itatott, biztatott. Tényleg meghitt emlék marad ez, komoly munka volt, és küzdelem, de közben az egyik legszebb dolog, ami valaha történt velünk.
Aztán az egyik vizsgálat után a szülésznő meglepődve közölte, hogy nem számított ilyen gyorsra, hívja is a dokinőt. Én addigra kikászálódtam a kádból, és rátelepedtem a szülősámlira, ahol egész jó volt, amin ülve gyönyörű, erőteljes tolófájások hullámoztak át a testemen.
Megérkezett hát a szakember. Ő is megvizsgált, azt mondta, "szüljünk", és lefektetett a franciaágyra, holott korábban azt ígérte, hogy tőle akár fejen állva is szülhetek! Rosszul esett. A hatásos tolók elgyengültek, így kicsit elhúzódott Nándor kibújása, és végül szükség volt (?) egy kicsi gátmetszésre. Ami csak egy dolog lett volna, ha nem látszik meg a vágás az újszülött kisbabánk fején!!
Doktornőnk szerint álomszülés volt, sokáig mi is 99%-ig tökéletesnek éreztük, aztán szépen lassan elkezdtek leesni fejben a dolgok...
Ja, Nándor a kórházban fertőzést is kapott, ami miatt életét egy 5 napos antibiotikum-kúrával kezdte. Tudom, hogy másoknak adott esetben sokkal súlyosabb bajokkal kellett szembe nézniük, megküzdeniük, nekem épp elég nehéz volt feldolgozni a picurka kézből kiálló branül látványát, és a tönkretett bélflóra okozta hasfájás miatti sok-sok sírást. Abba nem is akarok belegondolni, hogy az antibiotikum milyen esetleges hosszútávú hatást gyakorolt kicsi fiunk immunrendszerére.
No szóval ezek után úgy érezzük, a kórház nekünk nem az a hely, ami a feltétlen biztonságot nyújtja. Ezért (is) szeretnénk, ha a lányunk itthon láthatná meg a napvilágot.

Dr. Geréb Ágnes képekről régebben nem tűnt egy különösebben szimpatikus embernek. (Bár az is igaz, hogy a cikkekben sorra elég előnytelen fotókat hoznak róla máig...) Aztán láttam egy kisfilmet, amin születéseknél segédkezik. Feltűnt az alázat, amivel dolgozik. Az, hogy nem parancsol, hanem "ott van", maximális diszkrécióval, támogató, finom, mégis határozott mozdulatokkal, nagyon meleg mosollyal. Szerető gondoskodással. Igazán tetszett, amit láttam.
Így végül eljutottunk az információs hétre, ami hihetetlenül sokat nyújtott. Ágit végre személyesen megismerhettük... gyakorlatilag első naptól kezdve mélyről jövő bizalmat éreztem iránta, és Tibor is szimpatikusnak találta. A kompetenciája egyáltalán nem tűnt kérdésesnek. Egy szem kétségünk nem maradt, hogy megvan, ez az utunk, és ők azok az emberek, akikkel végig szeretnénk járni. A lehető legjobb kezekbe kerültünk!
Nem tudom, mi lesz velük, mi lesz velünk. Sír a szívem!!
És mi lesz azokkal a családokkal, akik szintén meg lettek fosztva a választás szabadságától?
S persze mi történik ezzel a csodás asszonnyal? Aki jelen pillanatban szörnyű, méltatlan bánásmódban részesül, holott valami egész mást érdemelne...
Nincs kedvem hosszasan arról írni, milyen borzasztónak tartom, hogy míg a kórházakban hibázó orvosokat jótékonyan megóvja az intézményük, és nyugodtan praktizálhatnak tovább, addig Áginak még csak hibáznia sem kell, máris éhesen ugrik rá a média és a rendőrség. Nem akarok a negatív hangok táborához csatlakozni.
Egyet szeretnék... szívből kívánom Áginak, hogy végigjárhassa azt az utat, amit bevállalt, hogy a mostani történésekből megerősödve kerüljön ki, és csapatával együtt még számtalan családnak segíthessen abban, hogy életük meghatározó óráit méltó módon élhessék meg!