Búcsúcsúzom a szoptatástól...

... immár másodjára. De ezúttal másképp - szépen, lassan, harmonikusan.
Leírom hát, hogyan alakult szoptatásunk története Hajnallal.
Kezdetben, az első pár hónapban úgy tűnt, ő nem lesz olyan cicifüggő, mint a bátyja. Persze szeretett rajta lógni, de nem állandó jelleggel, napi kismilliószor. Már-már elbíztam magam, aztán nem jött be a dolog, tudniillik, erőteljes ragaszkodást épített ki ő is a melleim irányába. :D Így aztán igény szerint (értsd: minden nyikkra) szoptattam egészen másfél éves koráig, azaz olyan nyár közepéig.
Akkor kezdett nekem sok lenni a dolog.
Kemény menet volt átírni a betáplált belső programot, miszerint "jó-anya-három-évig-szoptat-minimum" (ezt persze csak és kizárólag magamra értettem mindig is!!). Rá kellett jöjjek, hogy bármennyire szeretném, nem én leszek ez az anya, mert nekem a nagyjából két év az, ami harmonikus és boldog tud lenni, ennyit tudok adni tiszta szívvel.
Szóval nyár közepén elkezdtem a kisasszonyt leállítani a napi 73582164 szopiról, és megpróbáltam tartani a minimum két órás közöket.
Először nagyon rosszul viselte, óriási könnyhullatások közepette követelte a jussát. Aztán pár hét után beálltunk a három órákra, majd szépen lassan a napi kb. hat alkalomra. (Éjjel nem korlátoztam.) Ősszel, mivel bekopogott hozzánk harmadik gyermekünk, és várandósan nem igazán szeretek már szoptatni, további ritkításba kezdtem: már csak elalváskor és ébredéskor kapta a cicit.
És ez egész addig ment, amíg egy fogzási etap után elegem nem lett a végenincs éjszakai cicitépázásból. Akkor összeállt bennem a kép: nem szerettem volna, hogy úgy, mint annak idején Nándornál beteljen a pohár, és egyik napról a másikra, elvágólag napi párról nullára redukáljam a cicizést. Úgy éreztem, most már inkább a bennem lakó új életkének van nagyobb szüksége a testemre, az energiáimra, s le kéne álljunk. Csak ugye első trimeszteres fáradsággal, álmossággal küzdve rettegtem az előre látható virrasztós-ringatós éjjelektől, hisz minden perc alvásra szükségem volt... tudtam, hogy itt a történetünk vége, de nem láttam, hogyan tudnánk úgy befejezni, hogy az mindenkinek jó legyen.
És akkor valahonnan megérkezett a megoldás. :) Egyszerűen olyan három hete elkezdtem azt, hogy nem hagytam már a cicin bealudni - kapott valamennyit, pár percnyit, majd énekléssel-meséléssel próbáltam tovább altatni. Nem mondom, hogy teljesen simán ment, voltak próbálkozásai, kicsit erőlködött, hogy többet akar. De szépen lassan hozzászokott az új rendszerhez, és egyre gördülékenyebben ment az altatás. Tiszta szerencse, hogy ennyire odavan az éneklésért, mert a dalok segítségével egész gyorsan le tudom nyugtatni, és alvás közeli állapotba tudom hozni. :) Ja, és kapott egy aranyos alvós marokmanót, kedves Nati barátnőm keze munkáját, ami igazán jó kis morzsolgatnivaló lett.
Szóval lassan egyre szebben mentek az altatások, már csak pár másodpercig kapott cicit a dalolás előtt, és az éjszakai nyűgösködések, felsírások is ritkultak. Első átaludt éjszakáinkon is túl vagyunk már.
És ma este volt az első olyan elalvás, amikor nem kért szopit.
Vizsgálom magamban, milyen érzés ez... és azt találom, hogy teljesen kerek. :) Lassan, fokozatosan búcsúzunk a szoptatástól, nem voltak hosszú, átsírt éjszakák, egyszerűen sokkal gördülékenyebb és természetesebb most így, mint Nándornál volt. Persze másik gyerek. Meg én is más lettem. Bárcsak a drága kópé nagyfiammal is ilyen kerek lett volna...
Mindenesetre nagyon örülök, és hálás vagyok, hogy ezúttal így alakult. :)