Lili Róza születésének története

Pici Lili ma egy hetes, nekifekszem hát az ő története, a mi történetünk megírásának. Mert egy hete egy új gyermek, és egy három gyermekes családanya is született. :)

Lilivel szépséges, könnyű, gondtalan várandósságom volt. Az első harmadban alig voltam rosszul, aztán pedig elmaradt a másik két alkalommal menetrendszerűen jelentkező csípőfájdalom, ami nagyon megkeserítette az életet akkoriban. A két gyerkővel és apukájukkal ide-oda mentünk, sokat mozogtunk, kirándultunk, együtt vártuk a kistestvért.

Az előző két szülésem után egy dologban voltam biztos: ha törik, ha szakad (és persze a baba is jól van), nem szeretnék kórházba menni. Nem voltak ugyan különösebben traumatikus szüléseim, tulajdonképp nem panaszkodhatok e téren, de mégis... valami mindig hiányzott, egyik után sem tudtam abban  a nyugalomban lenni, hogy minden kerek. Hiányérzetek maradtak meg belül, bűntudatok, hogy többet-jobbat kellett volna adjak azokban a fontos legelső órákban.

Tehát Lilivel a pocakban nekiálltam bábát keresni. Ez idő tájt már válogatni is lehetett a bábapraxisok között, s azt hiszem, a lehető legjobb segítőkkel hozott végül össze a jó sorsunk! (Nem tudom írásba önteni, mennyire hálás vagyok nekik!!) Lett így egy nagyon kedves dúlám, Réka, és egy fantasztikus bábám, Ági, akik az egész várandósság alatt mindig elérhetők voltak, amikor szükség volt rájuk!

Ahogy közeledtünk a kiírt időponthoz, biztos voltam benne, hogy ez a baba korábban jön kicsit. Nagyon lent volt a pocak, s benne ő is, örültem, hogy kihúztuk a 37.heti vizsgálatig egyben. Ági is megerősített abban, hogy a testem s a baba már készülőben vannak.

És még valamiben szintén biztos voltam: gyorsan, nagyon gyorsan fog születni. Nem tudom, miért gondoltam ezt. talán az előző szülésekből kiindulva... meg ugye a harmadik gyerekek könnyen jönnek.

Végül azonban jól megtréfált bennünket a ráérős kicsi lánykánk mindkét tekintetben!
Elhagytuk a 40.hetet, és ő csak nem bújt ki... jöttek a két naponta CTG-k, meg persze részemről a türelmetlenség (de jó lenne már szülni!), praktikák bevetése sorra, de baba sehol. Sok-sok jóslóm volt, mondhatni minden este vajúdtam egy kicsit, de sosem sűrűsödtek 8-10 perceseknél gyakoribbakra ezek a fájáskák. A 41.hét után már éreztem, hogy a küszöbön állunk: volt egy nagy kiborulásom, tulajdonképp végigsírtam egy napot... próbáltam elengedni az esetleges gátló lelki dolgokat, amelyek visszatarthatták a picurt, sokat dolgoztam belül.

S ő végül a 42.hét derekán, egy csütörtöki délutánon jelezni kezdett. Eltávozott a nyákdugó, majd (mint az később kiderült) elkezdett kis adagokban folydogálni a víz. Csütörtök este 6 perces kontrakciókkal hívtuk ki Rékát, a dúlánkat. Egész éjjel 6-8 percenként jöttek a nem túl durva hullámok, s míg kis családom a hálószobában aludt, mi a nappaliban dolgoztunk. Labdán ringatóztam, sétáltam bele-beleguggolva az összehúzódásokba, és élveztem a szünetekben Réka masszázsát. Majd lassan eljött a reggel, a kontrakciók ritkultak, ahogy mindenki felébredt. Végül gyermekeim és apjuk elindultak oviba, én pedig ledőltem pihenni. Sikerült is aludnom vagy 2 órát. Réka velem maradt a nap további részére is, amiért ismét nem tudok elég hálás lenni. Sokat sétáltunk, beszélgettünk, hogy tovább oldódhassanak a gátak. Kontrakciók elszórtan jöttek csak.
Este aztán ismét beindult a folyamat, ekkor már erősebbek voltak a hullámok, én pedig kicsit jobban befelé tudtam fordulni. Ekkor még egy segítség érkezett Éva személyében, aki szintén dúlaként csatlakozott, és finom olajkeverékeivel kényeztető derék- és talpmasszázzsal segített. Meg persze napsugaras természetével is! Ahogy egyre beljebb mentem, elkezdtem olyan jeleket produkálni, melyek dúláimat arra intették, ideje bábát hívni. (Amúgy emlékszem, mondtam nekik, hogy neeem, nem azért fázom! Nem azért kívánom a forrót! És magamban sem mertem még elhinni, hogy ebből egyhamar baba lenne.) Végül hívtuk Ágit, aki a kádban talált engem egy lazító muskotályzsályás fürdőben. És akkor szépen lassan ismét csak leállt a folyamat. A vizsgálat szerint ugyan vékony és puha volt a méhszáj, de minimális a tágulás (cserébe a baba feje teljesen lent).
Kissé elszontyolodtam, bár valahol belül tudtam, hogy még nem vagyunk közel a végéhez...

Ági javaslatára lefeküdtem az ágyba, Réka bekötötte egy kendővel a szemem, és kontrakciók közepette elaludtam. Kísérőim a nappaliban pihentek le. Reggel arra ébredtem, hogy segítőim odaát már ébren vannak. Elbúcsúztunk, megegyeztünk, hogy telefonálok, ha ismét belelendülünk.

Egyedül maradtam hát az otthonunkban, családom többi tagja még nem volt ott (nagypapánál aludtak, hátha kibújik a picur...). Nagy erőket éreztem magamban ezen a szombat reggelen, elkezdtem takarítani, rendet rakni, kenyeret készíteni. Egész délelőtt eltöltötte a szívemet a hála azért, hogy így történnek, hogy így történhetnek a dolgok. Hogy ilyen hihetetlenül empatikus segítőim vannak, hogy a férjem is biztosítja a szükséges nyugalmat, s elviszi a gyerekeket (ellentétben az előzetes tervekkel).

Délután ide-oda mentünk a családdal, miközben időnként jöttek az összehúzódások, én pedig magamban mulattam azon, hogy szép csendben vajúdok úgy, hogy az alig látszik rajtam. :)

Este a már megszokott módon újraéledt a folyamat. Mikor mindenki elaludt, s én 6 percenként fájtam már, hívtam Évát (Réka elutazott). Egyre fájdalmasabb, szaggatóbb kontrakciókkal sétálgattunk a nappaliban, mikor nagyjából hajnali fél 4-kor megébredt Nándor, az öt évesem.

Innentől két dúlám volt, tudniillik a fiam teljes erőbedobással és lelkesedéssel kente rám az olajokat, s masszírozott. Egy-egy fájás közben velünk ringatózott, és azt mondogatta, hajrá fájás! :) Azt is elárulta, hogy azért ken sok finom, illatos olajat a hasamra, hogy megérezze a baba, és kibújjon! :)

Hét körül Hajnal lánykám is megébredt, és nem sokkal azután a férjemet is felvertük, hogy ha lehet, vigye ki őket, mert ismét ritkulnak az összehúzódások. Bárhogy is, de a harmadik éjszakámat töltöttem vajúdva, alvás nélkül, már nagyon szerettem volna kint tudni a kisebbik lányunkat. És a vasárnap reggeli összehúzódások intenzitása már tényleg azt sugallta, hogy lassan, de biztosan már megérkezik közénk!

Miután kis családom elhagyta a terepet, hirtelen már 3 perces kontrakciók jöttek, majd 1 percesek. Gyorsan hívtuk Ágit, én pedig bepattantam a kádba, hátha kicsit lassítunk a dolgok menetén, és kivárjuk a bábát. :) Ez a reményünk bejött: a kádban 3-4 percenként leptek el a hullámok. Számomra meglepő módon (mert ilyet még nem éreztem addig) már nem is annyira a méhszáj környékén húzódott a hasam, hanem a combtöveim szaggattak kegyetlenül. És fájásról fájásra érzékeltem, merre van éppen a babám feje, hogyan kerül egyre lejjebb. Ági olyan 9 óra tájt érkezett, szívhangot hallgatott, mindent rendben talált. Míg vártuk a kitolási szakot, beszélgettünk a szünetekben. Nagy szükségem lehetett még ekkor  is arra, hogy elengedjek ezt-azt... és Ági ebben is partner volt!
S ekkor jöttem rá arra is, hogy félek a kitolástól. Hogy miért? Talán az előző szülések emlékei miatt? Nándornál fekve nyomás, szenvedés, gátmetszés... Hajnalnál kényszerű visszatartás, mert be kell érni a kórházba...

Idővel hányingert éreztem, de csak olyan messziről, nem is lett belőle semmi. Aztán még ettem is: Éva finom házi sajtot hozott az éjszaka, most ezt adagolta nekem falatonként.

Lassan elkezdtem érezni az ismerős tolási ingert. Ekkor már nem esett jól a vízben fekvés, próbáltam, milyen pozíció lenne jó, hát semmi nem működött... egyre nyomorultabbul éreztem magam, kiszolgáltatottnak... végül a kád végébe térdeltem, a szélére könyököltem (szegény Ági alig fért hozzám a csaptól!), és így toltam veszettül. Nem azért, mert akartam, hanem mert kellett. Nem tudtam nem tolni, úgy éreztem, szétszakadok, ha nem bújik ki rögtön! Kísérőim csak biztattak, hogy jól csinálom, de én akkor már csak annyit tudtam, hogy ebbe belehalok mindjárt. Sajgott a derekam, ennek hangot adtam, mire Ági rögtön jó erős olajos masszázzsal könnyített rajtam. Amúgy nagyon szenvedtem, ordítottam, vonyítottam, sikítottam, még szerencse, hogy nem éjszaka volt, különben az egész ház felébredt volna.

Aztán egyszer csak szóltak a segítőim, hogy fogjam meg a fejét, mindjárt kint van. Nem éreztem erőt, hogy odanyúljak, de ők vezették a kezem, és tényleg!! Tényleg majdnem kint volt már! Hát új erővel kezdtem tolni, és hamar ki is bukkant a pici lányunk fejecskéje! Párat nyöszörgött, én pedig nem tudtam elhinni, hogy ez valóban történik, hogy ez már az ő hangja! A teste már ajándék-érzés volt, ahogy kibújt, ezt szerintem nem fogom elfelejteni soha. És kint volt végre!!! :) Mindenki ujjongott, mondták, hogy milyen gyönyörű, milyen tökéletes! Kis nyöszörgést hallottam tőle, ami után próbáltam én is szemügyre venni, és megkapni őt Ágitól. Ki kellett keveredjünk a köldökzsinórból, és meg kellett fordulni, ami akkor nagyon bonyolult műveletnek tűnt. Miután aztán megkaptam őt, kiléptem a kádból, és segítőim támogatásával a nappaliban lévő kanapéhoz sétáltunk. Közben az órára néztem; dél múlt pár perccel. Micsoda belépő, délben születni!

A kanapén közvetlenül hozzám simulva tették mellém Lilit, és elkezdtünk ismerkedni. :) Ő csak lesett, kereste éberen a szemkontaktust, csuda édes volt! Aztán pár perc után cici-igény mutatkozott, így mellre tettem. (Ahonnan azóta sem jött le még túl hosszú időre.)

A lepényre majdnem egy órát vártunk, addig a köldökzsinórt sem vágtuk el. Nem akarózott felállni, pedig Ági mondta, hogy akkor könnyebben jönne. Végül csak megszültem fekve is. Onnantól nagyon megkönnyebbültem testileg, lelkileg. És akkor, egy órára rá, hogy megszületett Lili, a zsinór is el lett vágva.  Tényleg nem lüktetett már (nem úgy, mint testvéreié a kórházban). És az, hogy a lepényt sem rángatták ki belőlem ez alkalommal, szintén sebeket gyógyított. A Hajnal lányom születésekor tapasztaltak után tartottunk a vérzéstől. Szerencsére hiába, mert alig véreztem, sérülés semmi, pedig ránézésre jól megtermett picurt hoztam a világra! (Később a mérés 3600 grammot mutatott, feje 37 cm-es átmérőjű, magassága 54 cm.)

Később saját lábamon mentem zuhanyozni. Nem szédelegtem, no ez is újdonság erejével hatott!!

Azóta sem tudok betelni az élménnyel. Igen, hosszú volt, néhol küzdelmes, de éppen így kellett történnie. És páratlanul szerencsésnek érzem magunkat, hogy megélhettük e szülésnek minden percét, óráját, napját úgy, ahogy nekünk jó volt. Úgy hiszem, erre esélyünk sem lett volna egy kórházban, legyen az bármilyen alternatív szemléletű. A lánykám a saját tempójában születhetett közénk, bele egy szeretetteljesen vigyázó, elfogadó itthoni légkörbe, s ez olyan kezdése az itteni életének, amilyet csak kívánhattam neki.  Semmi hiányérzet nincs bennem,  sőt, sok seb gyógyul azóta is.

Kimondhatatlanul hálás vagyok kísérőimnek a törődésért, a türelemért, a szeretetért, az erőkért, amelyeket mozgósítottak bennem, körülöttem. Nélkülük nem ment volna.

Köszönöm a férjemnek, hogy nyugalmunk lehetett, ez nagyon fontos volt.
S köszönöm kisebbik lányunknak, hogy már most tanít.

Lili Rózánk születése így lett tökéletes, kerek egész.