Tegnap este adtunk az igényes szórakozásnak, és elzarándokoltunk a Műpába, hogy meghallgathassuk a Pannon Filharmonikusok koncertjét. Úgy képzeltük el az estét, hogy Nándorunk ébrenlététől függően egyik félidőben én hallgatok zenét, és Apa van a fiával, másik félidőben meg fordítva. Végül a koncert kezdete előtt megébredt Nándi, és egy kis szopi után erősen kalapáló szívvel vonultam be a hangversenyterembe. Érdekes élmény volt... nagyon jól esett ismét élő zenét hallani, nem is akármilyen előadásban ugye, de fél füllel végig a termen kívülre próbáltam volna hallgatózni, hisz soha nem voltam még egyhuzamban egy teljes órát távol a fiunktól. A félidő végén felhangzó erőteljes taps alatt én villám módra surrantam ki a teremből, és kint már hallhattam, hogy biza hiányoztam a manónak. Apja elmondása szerint jó fél óráig minden a legnagyobb rendben volt, utána kezdett nyűgösködni a drága, amin már sehogy nem lehetett segíteni. Lehet, hogy éhes volt, mert nem evett sokat a koncert előtt... vagy nagyon elfáradt, vagy zavarta az idegen hely. Ezt nem fogjuk megtudni már úgysem. Mindenesetre gyorsan mellre raktam, amitől rögtön megnyugodott, és szopi után ismét kerek volt a világ. A második részre Apa ment be, mi pedig elsétálgattunk, elnézelődtünk Nándival. Aludni továbbra sem tudott, csak azután, hogy elindultunk hazafelé.
Tanulságos volt az este. Összességében megérte megpróbálni a dolgot, mert ezt is el kell kezdeni valamikor, időnként nekünk is jár némi pihi...
Igaz, a kötődő nevelés elég jól működik nálunk, Nándi az anyja nélkül nem sokat bír még ki, és az anyja sem nélküle. ;) De időről-időre egy óra talán egyre inkább belefér.
